Új esztendőt köszöntünk ma, aminek én személy szerint rettenetesen örülök. A 2013-as év maga volt a horror, s jó dolog annyira kevés volt benne, hogy igencsak kutatnom kell az emlékek között, hogy egy valamire való bejegyzést létre tudjak hozni. Mert ugye a rosszat nem visszük át az új esztendőbe...

Hála Istennek léteznek az ember életében biztos pontok, akik mindig, minden körülmények között ott vannak a háta mögött, s akkor sem hagynak magunkra, amikor nyakig ér a Gangesz. Mert bizony volt erre példa bőven; s épp ezért óriási hálával és köszönettel tartozom nekik, hiszen nélkülük elvesznék.

Nevesíteni nem fogok, így biztosan nem hagyok ki senkit sem; s azt hiszem minden barátom ismer annyira, hogy tudja, hogy melyik szókapcsolat szól pontosan neki. A sorrend sem mérvadó, úgy írom, ahogy az eszembe jut.

Természetesen elsőként a családomnak mondok köszönetet, hiszen ők azok, akik életem kezdete óta támasztják a hátamat. Attól a bizonyos "felsőbb hatalomtól" kérek nekik egészséget és boldogságot, többet, mint ami 2013-ban megadatott! 

Köszönöm a "hazavárást" abban a messzi-messzi galaxisban (na meg a minden igényt kielégítő szállást is, ahol ugyan aludni a legkevesebbet szoktam, de azokért a beszélgetésekért megéri fáradtnak lenni egy kicsit...;)), a szeretetet, az évek óta tartó és a friss barátságokat is. Miattatok mennék egyetlen hívó szóra "haza", s ugyanezért tölt el rossz érzéssel mindig a búcsúzás. Imádom, hogy vagytok, s arra kérem a sorsot, hogy legyünk ott egymásnak még nagyon sokáig! :)

Köszönöm az átnevetett, rutinszerűen "átdolgozott" hétvégéket, a mérkőzések előtti/utáni/közbeni beszélgetéseket, az esti "duhajkodásokat", a néha szó nélkül való beszélgetéseket és az elég sűrűn előforduló hangtalan, könnyes röhögéseket! Köszönöm, hogy három éve befogadtatok és hogy azóta is ott lehetünk egymás körül! :)

A "második család" kifejezés gondolom többeknek ismert. Szerencsére nekem is van ilyen, s boldog vagyok ettől. Ugyan nap mint nap (sajnos) nem találkozunk, de mindig ott vagyunk egymásnak, s ez a fontos! Köszönök nektek mindent! Legfőképp azt, hogy vagytok! :)

Mint az már az előző bejegyzéseimből kiderülhetett: nem szeretem Budapestet. Szerencsére azonban sok olyan ember él abban a fenenagy fővárosban, aki fontos nekem, s akiknek azt hiszem, hogy én is számítok. Köszönöm hát nekik a fotós-túrákat, a múzeumlátogatásokat, a mozizásokat, a vacsorákat, a hajnalig tartó beszélgetéseket, a lelkisegély-szolgálatot, az esetleges költöztetést (remélem, hogy mostanában nem lesz rá szükség, vagy ha igen, akkor egy másik városba kelljen transzportálni a dolgaimat) vagy azt a néhány jó szót, amivel megpróbálnak jobb belátásra bírni.

Nem szoktam fogadalmakat tenni újév napján, most sem tettem; de annyit megígérhetek, hogy mindenkinek ott leszek, akiről tudom, hogy megérdemli. :) 

Legyen mindenkinek frenetikus új éve, hogy elfelejthessük a tavalyit... 

A kínai asztrológia szerint a ló évébe léptünk, amely határozottan pozitívabb lesz, mint az előző kígyó, vagy az az előtt sárkány éve. Legyen úgy! :)

Több értelemben helyes a cím. Költözés, hazaút, új tervek, aztán irány Szombathely.

A költözés már jó ideje a levegőben rezgett, várom, kell, szeretem! :) Azért is, mert akkor végre megint minden a helyére lesz rakva - nem csak fizikálisan. Egy új időszak kezdete, egy másik lezárása. Már csak egy hét!!! :)

A hazaút szintén várható és ildomos már egy ideje, hiszen augusztus közepe óta nem jártam abban a kicsi faluban. Hiányzik a családom, az ott élő barátaim, anyu főztje, a táj...Minden. De már csak 2 nap, és ismét ott leszünk, Manóval együtt! :)

Az agyamban körvonalazódó tervek egy másik agyban tekerő gondolatköteggel találkoztak. Egyenlőre csak elméleti síkon mozgunk, de bízom benne, hogy nemsokára kézzel fogható dolgok lesznek ebből. :) Várom, pörög az agyam, kell az új. Az újdonság ereje. :) És persze köszönöm a másik agynak! Azt is, hogy - talán tudtán kívül - gondolkodásra készteti az elmémet... :) (L)

Szombathelyre minden nap vágyom. Szinte minden nap eszembe jut valaki vagy valami, ami oda köthető. Fáj, hogy nem élhetek ott, ezért is ragadok meg minden lehetőséget arra, hogy visszalátogassak - ha csak egy hétvége erejéig is. Szombathely az én városom, az ÖRÖK SZERELEM, s az ott élő barátok a szívem kiváltságos helyén ülnek egy ideje. Egyszer úgyis... Bár lenne az minél előbb...

Tehát most ez van... ;) És ez jó. Nagyon jó! :)

Minden. Kivétel nélkül. Talán csak néhány kapcsolat nem. Új tanév egy új iskolában, nemsokára új lakás, de a régi dilemmák. Kötődések, amelyek erősebbek, mint amivel elbírok. Félelmek, gyötrelmek, kínlódások.

Nem szeretem ezt az időszakot, ám mégis valami hajt előre. Talán csak az életösztön, na meg az, hogy vannak, akik szeretnek. Feltételek nélkül, igazán. Akik nem, azokat elengedem, mostantól kezdve. 

Sok terv kavarog a fejemben, sok a tennivaló mostanság. Remélhetőleg egy jobb, szebb, kedvesebb jövő vár - s végre nyugalom. Csak egy kevés, hogy érezhessem, hogy élek. Úgy igazán.

Mert nem kérek én semmi mást, csak hogy legyen mit ennem, hol aludnom, hogy a családom, na meg a barátaim rendben legyenek. Semmi mást. Tényleg.

https://www.youtube.com/watch?v=DnGdoEa1tPg

Nagyon rég nem jártam errefelé, időm s energiám sincs sok esetben pötyögni. Most sincs. Viszont hoztam pár képet, amelyeket a múlt hétvégén készítettem. A "kirándulás" apropója a Gyermeknap volt. :)

1. Unokaöcsi és a vattacukor esete

2. Enikő és a kóla esete

3. Kék szeműek - a harmadik a gép mögött...;)

4. Galambvadász :)

5. Városliget - részlet

6. Csodaszép oromzat :)

7. Pózőr...:)

8. Szerintem eltévedtek...;)

9. Kis csokihalom ;)
10. A legbátrabb és legjobb képű tűzoltó a világon! ;)

+1: Always Coca-cola ;)

16 év. Tizenhat. Több száz felugrásból a hálóba tekert bombagól, több ezer szép pillanat, kacsintás, jó szó és mosoly. Kimondani is sok... Hihetetlen, hogy valaki ennyi időt egyetlen klubnál töltsön el, főleg a mai élsportban. Carlos Reinaldo Perez alias Csárli megtette, a mi legnagyobb örömünkre. Egy oszlopa volt ő annak a csapatnak, s én nem tudok elképzelni nélküle egyetlen meccset sem. Pedig muszáj lesz, rögtön szombaton... Nem lesz ugyanaz a bolondozása, a közvetlensége, a barátságossága nélkül. 

Gyakorlatilag ezrek mondhatják el magukról, hogy felnőttek "mellette", őt látva; s lettek játékosok vagy vérbeli szurkolók a hatására. És most elment. Katarba tart már a gépe, s mi még csak elköszönni sem tudtunk tőle. Pedig csak megilletné egy hatalmas fieszta, hiszen többet tett a magyar kézilabdáért, mint jó pár honfitársunk együttvéve. Hiányozni fog, s nagyon várjuk azt a nyár eleji búcsúmeccset. Bár ne lenne búcsú...

Egy biztos: én ezentúl is 10-es mezben szurkolok majd...

Minden jót neked az Al Shamal-nál!

Sok sikert neked, Csárli! Várunk haza!!!

Gyorsan felejtsük el az előző évet... Ámbár nehéz lesz ezt a sok "jót" magam mögött hagyni, s rengeteg pozitív dolognak kell ahhoz történni velem, hogy egyáltalán sikerüljön felét a kukába dobni. Az egyik legrosszabb évem volt, bár tarkították azért néhol vidámság foltjai is. Hát lássuk.

1. Munka

2012: Véget nem érő halom, amin átrágni magát az ember lányának szinte lehetetlen. Aztán mégis nekiáll. Megcsinálja. Három másik ember helyett is. Miért? Kötelességtudatból és megfeleléskényszerből. Gyönyörű szavak, nem igaz?! Meghálálja ezt valaki? Anyagilag nem, verbálisan sem nagyon. Fejlődésben igen, a gyerekek.

2013: A terv, amelyet az elmúlt év végén felállítottam, kezd működni. Lényege: csak a saját feladataimat végzem, beosztva, nem túlterhelve az amúgy már kissé zárlatos elmémet és a hibaüzeneteket rendszeresen küldő testemet. Nyilván ezzel néhányakat "megsértek", de őszintén szólva nem hat meg már.

2. Szívzűrök

2012: Az elmúlt év e téren maga volt a katasztrófa. De tényleg. Ennyi sz*r nincs is, mint amennyibe beleléptem. A legutóbbiból nemrég léptem csak ki, és hihetetlenül jó érzés volt! Szóval lenne mit felejteni innen is.

2013: Talán jobb lesz. Nyilván nem tudhatom előre (de jó is lenne), de bízom. Muszáj. Elvégre a 13 szerencsés szám! :)

3. Barátok

2012: Az elmúlt évet a reménykedést töltötte ki. Reméltem, hogy a 2011-ben tisztulni kezdett kép mégsem olyan... Reméltem, hogy azok, akikben éveken át megbíztam, akikkel törődtem, akiket a legközelebbinek éreztem, mégsem másmilyenek. De. Azok. Hogy mennyire, arról a múlt évben száz százalékig megbizonyosodhattam. Sok töprengés, sírás és gondolkodás után ma már tudom, mi a teendő velük kapcsolatban. Lassan lezárom az "aktájukat", beletéve szépet és rosszat egyaránt. Talán ki sem nyitom többé. Minek is, hisz ők sem nyitnak felém már igen rég, eltekintve azzal az áltörődéssel, amivel elintéznek. Nem kell ez sem, tőlük semmi sem. 

Hozott azonban néhány olyan barátságot az óesztendő, amikért hálát adok az égieknek! Edina, Kata, Eszti és Vera barátsága; valamint Kriszta, Encsi és Norbi mindennapi támasza nélkül már nem élnék, legalábbis nem mosollyal az arcomon. Őket és a régi jó barátokat csak köszönni lehet! Meg is teszem nap mint nap!

2013: Nyilván az előző év történéseiből kifolyólag jobban meg fogom gondolni, hogy kit mennyire engedek a bizalmamba férkőzni. Nehéz lesz, de azt gondolom, hogy ez lesz a legcélravezetőbb, hiszen csak így tudom megóvni magam a mélyebb sérülésektől. Azokat a "kapcsolatokat", amelyek nem működnek, felszámolom; mert csak fájdalmat okoztak és okoznak ma is. Képtelen vagyok tovább nézni a hamis, képmutató, "nagyonfontosvagynekünkdeegylépéstsemteszünkmegértedmertazidőbeéspénzbekerül" és a "haaközeledbenvagyunksemszólunkmertannyiranemvagyfontoscsakúgymondtuk" embereket. Elég volt, nincs tovább. Gondolom, őket sem fogja zavarni, ha megszakítom a kapcsolatot velük minden fórumon, mert hát eddig sem zavarta őket, hogy ott vagyok. Pont. Lezártnak tekintem az ügyüket, áldás és békesség mindenkire. 

A messzi Vas megyében mondhatni eléggé megfogyatkoztak azok az emberek, akikkel bármikor szívesen beszélek, töltök el időt, de vannak; s értük ugyanúgy hálát kell adnom! Olyanok ők nekem, mint egy mentsvár, mint egy oltalmazó sereg a zord időkben. Örülök, hogy velük szilveszterezhettem! Jól esett! Abból az egy éjszakából is sokáig tudok majd erőt meríteni! :)

A többit címszavakban, a teljesség igénye nélkül...

Ezeket szerettem meg 2012-ben:

Kedvenc hely Budapesten: Füvészkert, Múzeum Cuki
Kedvenc zene: Nina Simona: Feeling good
Kedvenc könyv: Rafa - Az én történetem (Rafael Nadal - John Carlin)
Kedvenc (új vagy nekem új) sorozat: Grimm, Arrow, Revenge, 
Kedvenc film: Magic Mike ;), The Vow,
Kedvenc oldal: www.pinterest.com
Kedvenc ital: Dinnyés Tymbark 
Kedvenc étel: sajttorta
Kedvenc sporttörténeti esemény: a férfi kézilabda válogatott menetelése Londonban ;)
Kedvenc szám: 30 ;) :D
Kedvenc fotótéma: éjszaka a városban

Ezeket viszem át az óévből:

Az igaz barátokat, a hajnali beszélgetéseket, a jól eső látogatásokat, a cinkos kacsintásokat, a szurkolás eufóriáját, a szeretet erejét, a találkozás izgalmát, a hosszú sétákat, az elsuttogott szavakat, a tekintetből olvasást, a szavak nélküli beszélgetéseket, a blues szeretetét, a nevetés gyógyító erejét, az ölelés biztonságát és talán a "nem" szócskát...

Amit nem szerettem/amiből kiábrándultam 2012-ben:

Hely: Symbol Budapest
Zene: The Carbonfools - egy botrányosra sikerült A38-beli koncert folyományaképpen... Ja, és a Gangnam Style - Istenem, mekkora sz*r.....
Könyv: Osztálynapló - undorító a sok adminisztráció..
Sorozat: A mentalista - a hapsit legszívesebben kiradíroznám, akárcsak a C.S.I. Miami Horatio-ját....
Film: Twilight - egy vámpír ne csillogjon a napfényben... És nem létezik még egy olyan ember, mint Kirsten Steward, akinek nincs mimikája....
Oldal: ezfasza.hu, na meg a többi 9GAG-koppintás, színvonal alatti szemét...
Ital: Gin Tonic - fogalmam sincs, hogy az emberek hogy tudják meginni...
Étel: chili...
Sporttörténeti esemény: a férfi vízilabda válogatott 5. helye az olimpián...
Szám: 9 - 10-én utalják a fizetésemet...
Fotótéma: nincs ilyen, ami nem tetszik, kihagyom...

Amit nem kedveltem meg 2012-ben sem:

A kétszínűséget, az igazságtalanságot, a butaságot, a kényszert, a kialvatlanságot, a gerinctelenséget, a nagyképűséget, a slendriánságot, a hallgatást, a szomorúságot, a magányosságot, a pénztelenséget, a gumicsizmát, a bagolymániát, a telitalpú csizmákat, a csőgatyát vastag combon, a felsőket miniruhaként hordókat, a lépéshibát, a meleget és a "gyárilag szőkéket" továbbra sem. 

Holnap. 24 óra múlva már kedvenc városom levegőjét szívom újra. Ez az egy, ami éltet, s nem tarthat vissza semmi! Maximum egy olyan természeti katasztrófa, ami felemeli a vonatot és eldobja jó messzire.... Ilyen meg csak nem lesz!

Várom már nagyon, mint mindig, ha Vas megye felé veszem az irányt. Várom az ismerős utcák halk köszönését, a kedvenc helyek cinkos kacaját, a szél üdvözlő simogatását. Nem tehetek róla, 2009 augusztusának végén végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszerettem. Pont. És ezt az érzést senki nem veheti el tőlem. Még azok sem, akik többször megpróbálták.

És ha szilveszter, akkor Szombathely, ameddig csak megoldható! Sok szeretettel várok mindenkit az aClubban, a pult végi boxban! :) 

Boldogabb új évet mindenkinek!!! :)

Karácsony van, tehát itthon vagyok. Konkrétan egykori gyermekszobám sokat látott falai közöttl írom ezt a néhány sort. Nem lesz hosszú, ígérem.

Újabban a feje tetejére fordult a világ, s sokak tetteit, szavait nem is értem - s őszintén megvallva nem is akarom. Engem ezek a dolgok valahogy mindig megtalálnak, vagy ha úgy tetszik követnek. Képtelen vagyok megszabadulni tőlük, bármennyire is harcolok. Egyedül nem megy. S tényleg nem. Fájó néha az üresség, a magány, a félelem, a szomorúság. Írom ezt ma, Szent este. Pedig itt van körülöttem a család, s felemelően boldognak kellene lennem, de nem tudom megjátszani magam. Elfogyott a türelmem, az erőm, a kitartásom. Látok még reményt, csak sajnos elég messze pislákol a lángja. De talán elérem. 2013-ban. El kell, nincs mese; különben örökké a zűrzavar közepén fogok ücsörögni s elmegy mellettem az életem...

Az én lelki állapotom ne befolyásoljon benneteket a felhőtlen boldogságban!

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek!

Ilyen bejegyzésem talán még sosem született. Rengeteg blogot követek nyomon, ennek nagy része gasztroblog. Régóta sütök-főzök, állítólag nem is olyan rosszul. Szekszárdon is sokat ügyködtünk a konyhában a srácokkal, de Szombathelyen tetőzött a dolog: komplett hétvégéket töltöttünk Regivel és Verával a konyhában. Persze rend szerint voltak vendégeink is (eleinte Atom, aztán Balázs, Toncsi vagy Ervin például), akiket szívesen vendégeltünk meg a vacsoránkból. 

Szép idő volt ez, mindannyian könnyes szemmel emlékszünk rá - hol a nevetéstől, hol a vágytól, hogy újra ott lehessünk. Nem volt az a konyha még szinte komfortosnak sem mondható: egy két platnis rezsó állt csupán rendelkezésünkre a lakomák elkészítéséhez, de nem panaszkodtunk, elég volt az nekünk. Sütő az emelet másik konyhájában volt csak, így rendszeresen rohangáltunk a tortaformákkal és a tepsikkel a kezünkben. Volt viszont "fűszeres" szekrény - minden szobára egy, ami gyakorlatilag mind a mienk volt, mert rajtunk kívül nemigen jött oda be senki. A mi területünk volt, és sok boldog pillanat, átbeszélgetett éjszaka helyszíne. Itt születtek a terveink, itt beszéltük meg a csajos dolgainkat, itt őrjöngtünk, ha valami nem úgy sikerült... Ma, egymástól távol - Kecskemét-Győr-Budapest "Bermuda-háromszög" csúcsain - éljük az életünket, és nagyon nincs ez jól így... Hiányoznak a lányok s a sütés-főzés is, mert azóta 4-5 naponta főzök csak. Magamnak, egyedül nincs is kedvem. Társaság kell hozzá. Az a társaság.

Van egy álmunk, amit remélhetőleg 5 éven belül meg is tudunk majd valósítani: egy chocolateriát szeretnénk nyitni Szombathelyen (optimális esetben a Savaria Hotel aljában :D), olyat, amilyet a Csokoládé című filmben nyitott Vianne (Juliette Binoche). Egyenlőre még csak álom ez, de bízom benne, hogy megvalósul. Még egy kicsi kitartás kell...

Addig maradnak az ötletszerző blogolvasások.

A leggyakrabban a Fűszer és lélek című oldalt bújom, amit jó szívvel ajánlok is minden konyhatündérnek. Fűszeres Eszter bejegyzései olyan melegséggel, közvetlenséggel íródnak, hogy ha épp az adott ételt nem is készítem el, de élvezettel olvasom sorait. Sokszor benézek a Vendéglő az ínyenc Bloggerhez világába is, ahol szintén jó ötleteket találok.

Vannak azonban blogok, amelyek újabban - chocolateriánk megnyitása érdekében - mostanában elsőbbséget élveznek. Ilyen a Moha Konyha vagy Kiskukta oldala, illetve Kicsi Vú oldala is. Figyelem! Éhesen nem ajánlott megtekinteni ezeket a portálokat! Ellenkező esetben súlyos sütipusztítás léphet fel! :)

Ezt én is csinálnám...Nap, mint nap. Szeretném....

Csak a szokásos, mondhatnánk. Az iskolakezdéssel együtt megérkezett a betegség is. Mára teljesen elkapott a kór: végtagfájdalmak, láz, orrfolyás, és egyéb nyalánkságok... Imádom, hogy egy üvegcse orrcsepp, néhány levél gyógyszer, több bödönnyi forró tea és 800 db zsebkendő a napi társaságom... Mármint délután, mert délelőtt azért még be kell menni...Hurrá...

Mindenesetre remélem, hogy másfél nap elég lesz ahhoz, hogy talpra álljak, mert vasárnap utazom Szombathelyre, hétfőn pedig állásinterjúra megyek! Remélem, hogy minden jól fog menni, mert ez itt már nem állapot...

Szurkoljatok! És igyatok sok teát, citrommal, gyömbérrel és mézzel, hogy benneteket ne döntsön le a betegség a lábaitokról! 

Az a szempár és mosoly ma még jobban ragyogna, s még hangosabb lenne a nevetése. Bármilyen furcsa is, mi - akiknek a szívében él ma is - halljuk és látjuk ezt. Gondolunk rá, van, hogy egy nap többször. Elsétálunk lövőmozdulatát idéző, bronz mása mellett, akárhányszor csak meccsre visz a lábunk.

Fáj nekünk, ami történt (talán még mindig ugyan úgy) de hisszük, hogy minden alkalommal, amikor elhangzik a kezdő sípszó, beáll ő is a sorba a többiek közé. Tudjuk, érezzük, hogy velünk együtt segíti a csapatot, a barátokat; s reménykedünk, hogy egyszer majd még találkozunk egy jobb világban. Talán vár majd ott minket, akik anno harsogtuk a nevét, s akik ma csendesen, suttogva emlékezünk.

Ma köszöntjük - ki így, ki úgy. Én magamban, gyertyával, de van, aki 30 fehér galambbal. 

Isten éltessen, Marian! 

Ma lenne 30 éves...

Szeretni sokféleképp lehet. Sok mindent és sokféleképp. Szerelemmel szeretni viszont csak egy módon: teljes szívvel, mindent beleadva. 

Szeretném, hogy végre ne kapjak levegőt egy pillanatra, hogy megálljon ez a rohanó élet egy kicsit, s egy pillantástól végigszaladjon az érzelmek mutatóujja a gerincemen. Rázzon ki az a jóleső hideg, had csinálhassak őrültségeket egymás után, s repkedjen több száz pillangó a hasamban! Igen, végre ezt szeretném. 

Éveken át tettem parkolópályára a lelkem szeretni vágyó részét, de most már nem tudom elég erősen tartani azt a bizonyos ajtót. Egyetlen erőteljes koppantásra kinyílik, csak legyen aki bekopogtat rajta. Én várni fogom.

Nem voltam soha az a tipikusan romantikus alkat, de akikkel összehozott eddig a sors, nem is igazán hozták ki belőlem. Nyilván nem az ő hibájuk, nem igényeltem. De most már szeretném, hogy valakinek én legyek a fontos, ne valami elérhetetlen ideál, akit tökéletesnek hisz. Vannak hibáim, hisz ember vagyok, nem gép. Fogadjon el a hibáimmal, az esetleges vágyaimmal, fanatizmusommal együtt, hiszen ez is mind a lényem része. Hajlandó vagyok változni, de feladni sosem. A reményt sem, hogy létezik valaki, aki boldoggá tehet.

Barátnőimnek ajánlottam nemrég a Fogadom című filmet. Sírtam rajta. Talán tényleg öregszem és érzelgőssé tesznek a sorsom fordulatai és a viszonylagos magány. Bevállalom, ez is én vagyok. 

"Egy film a szerelemről. Arról a szerelemről, ami mindenen átsegít. Ami miatt gombóc lesz a torkodban. Ami egy életben (jobb esetben) csak egyszer jön el. Szeretem a szerelmet, még ha manapság a sors e téren nem is kényeztet el. De szeretem, hogy szabadon szerethetek, ha arra van kedvem. Mert szeretek szeretni. És a szerelmet olykor megkönnyezni is. Mint ezt a filmet. Kötelezően ajánlott filmirodalmi mű....:)"

The Vow/Fogadom

 Minden magyar sportrajongót - különösen a kézilabda-fanokat és a Veszprém-szurkolókat - ez a dolog foglalkoztat manapság. "Lerágott csont"-mondhatnánk, mert hát tényleg az, de ettől függetlenül a szánkra vesszük. Ki így, ki úgy. 

Gusztustalan egy ügy ez, ám talán épp ezért én sem hagyhatom reakció nélkül. Nagy Laci (avagy ahogy mi nevezzük: Laslo Grande) a világ legnagyobb gerinctelen élőlénye. Egy giga-giliszta véleményem szerint, aki nem tudja, hogy most aztán elég nagy kakiba csúszott bele a bőrizom-tömlőjével. 

Nézzük először a dolgot az MKB Veszprém oldaláról:

Adott egy csapat a Bakony szívében, amely sorra nyeri itthon a bajnoki címeket, s mindig jóval erősebb csapatok (vagy a spanyolok, mert nekik mindenképp tovább kell jutniuk) ejtik ki a Bajnokok Ligájából is. Összeszokott, szerethető csapat, kinek-kinek a saját favoritjával. Robosztus gépezet ez, de munkaképes, sőt. Alapvetően jó hangulat uralkodik a játékosok között, s a munkamorál is - egy-két renitens csapattagot kivéve - meglehetősen jó.
Vannak persze ellenlábasok, ezek rendszerint a riválisok fanatikus szurkolói, s ez így is van jól. Néhány egykori honfitársat azonban nehezen tűrünk mi ott a katlanban, s az egyik ilyen a szegedi nevelésű (ki gondolta volna) Nagy László. A jobbátlövő nem egyszer járt a Barcelonával a Veszprém Arénában, s az sosem volt egyszerű. Le is nyilatkozta körülbelül 2 évvel ezelőtt, hogy ha a világon csak egy csapat akarná igazolni, és az a Veszprém lenne, akkor inkább abbahagyná a játékot... Na kérem, hát eljött az a gyönyörű pillanat, amikor is magát sz*rta szájba ez a daliás férfiú, méghozzá keményen. Ledöbbentünk, és velünk együtt szegedi szurkolótársaink is. Lacika volt az ő fényes csillaguk, aki most átáll a másik oldalra. Pénz beszél, kutya ugat. Ez van. 
Többen vannak, akik miatta gondolkoztak el azon, hogy megvegyék-e jövőre a bérletet, vagy sem, s tudom, hogy van olyan, aki a nem mellett döntött. Undor fog el erre a sztorira gondolva. Az egész úgy néz ki, hogy állunk egy forgószél kellős közepén, s csak lessük, hogy mit rak le elénk a sors. BL-t akar nyerni a vezetőség... Nyilván a fiúk is...De épp így?! Na majd meglátjuk... 

(Legalább lesz tolmács Ortega mesterhez és Oneto-hoz...)

A magyar férfi kézilabda válogatott oldaláról:

Adott egy CSAPAT, csupa nagy betűvel, amelynek a tagjai (beleértve a szövetségi kapitányt és a stábot is) vállt vállnak vetve harcoltak az EB-n, szakadtak meg az olimpiai kvótáért és alapvetően (klubcsapatokat félretéve) egy szerethető gárdát alkotnak. Szívvel-lélekkel küzdöttek, s mi is, a szurkolóik. A nagylaci-sztorit már lezártnak tekintettük, s elkönyveltük, hogy a spanyol zászló alatt vonul majd be Londonban. Szurkoltunk neki, de csak azért, hogy összesorsolják a mieinkkel, hogy megtudja, milyen is az a magyar virtus! (A sorsolás egyébként összejött...)
2009. májusa óta nem öltött magára címeres mezt, gondoltuk, itt a vége. Nekünk is "jobb" lesz, ő meg végre megnyugodhat és ücsöröghet a millióin békében...

De nem, a sztori nem ért véget: Lacink a klubcsapat-váltás következtében visszatér kis hazánk válogatottjába. Egy pillanat alatt csatatérré változtak az üzenőfalak, blogok és fórumok - természetes ez, várható volt. Keserves, égbe kiáltott mondataink ugyan semmit nem érnek, de legalább kimondjuk őket... 

A kérdés az, hogy ki marad ki abból a válogatottból, amely csodát művelt Szerbiában és a svédeknél is... Poszt szerint Ancsin Gábor, Mocsai Tamás és Laluska Balázs "retteghet", hogy tv-n nézi majd az eseményeket... Vagy netán a sérült csapatkapitány helyén utaztatják ki? Kérdések vannak és lesznek is... Majd egyszer megkapjuk a választ. Remélhetőleg.

Egyenlőre a képek alapján vidámak a fiúk. Maradjon is így, hiszen tenni nem tudnak bizonyos dolgok ellen. 

Régóta érlelgetem ezt a bejegyzést. Az érzéseimet Krakkóval kapcsolatban már többször leírtam, így nem tenném meg ezt újra. Egyre közeleg az idő, amikor megint utcáit róhatom, épületeit nézhetem, s forgatagába olvadhatok. Várom már. Nagyon.

Néhány videót gyűjtöttem most össze a városról, hogy körülbelül láthassátok, hogy hova is költözöm. Remélem, nektek is tetszeni fog, s hogy a barátaim nagy része beváltja ígéretét, s meglátogat majd odakint...:)

Huszonegyedik alkalommal győzött a Magyar Kupa négyes döntőjében a Veszprém.

Nem született meglepetés, gondolhatná a laikus olvasó. Ez igaz is: a magyar bajnok hozta a kötelezőt. Vasárnap azonban a mérkőzés alatt mi - a Sportmax2-ben összegyűlt szurkolók - nem így gondoltuk. Fáradt, álmos kezdéssel "kápráztatott" el bennünket a csapat, sokszor a fejünket fogtuk a látottak miatt. A Szeged gárdája méltó ellenfélnek bizonyult aznap is, sőt. Az első félidőben végig vezettek, s a szünetre is így mehettünk ki.

Bíztunk abban, hogy Mocsai Mester helyreteszi a fiúkat az öltözőben, ami valamennyire sikerült is, s az utolsó pillanatban Marko Vujin találatával megnyerték a döntőt. Igen, Vujin keze ismét jókor sült el, mint ahogy 2009-ben a bajnokság utolsó meccsén. Ő már csak ilyen. De nálunk már csak idén mutogathatja tehetségét, mert elméletileg a Kiel-be igazol, négy évre. Kell ez neki, meg a csapatnak is lehetséges, hogy jobb lesz így.  

Visszatérve a hétvégére... Meg kell említeni a szervezést is. Vagyis a "nem létező" szervezést. Mint fotós akkreditáltam a rendezvényre, de elutasították a kérelmemet. Előfordul, bár Veszprém -téren nem szoktam meg mondjuk így (ehhez talán hozzájárul Vera barátném ügyes kis keze is). Természetesen az utolsó pillanatban jött az e-mail, így jegyem sem volt. Ettől függetlenül kimentem másnap délután, jöttek a csajok (Berni, Edina, Niki, aztán vasárnap Betti és a család is), és megvettem a belépőt. Igen, három éve először vettem valahova belépőt. Másnap mondjuk már nem kellett (itt ismét meg kell említenem Vera barátnőmet, aki "aranyos, mint a római galuska" ugye... :D). 

A játéktérre beérve egyből a sajtósokat kerestem. Találtam is vagy 4 fotóst, meg ugyanennyi billentyűhuszárt. Ennyi?! Nem kell a sajtó a rendezvénynek? A szervezőnek púp a hátán az egész? Meglátszott. Arról nem beszélve, hogy egy "egérlyukban" megszervezni egy négyes tornát? A horror jegyárakról nem is beszélve... Botrányos elemekből volt elég, de nem szeretnék erről több bőrt lehúzni. Akkor kidühöngtük magunkat (vagy elképedve álltunk), és kész. 

Ettől eltekintve nagyon jól éreztem magam, mert régen szurkoltam már csak úgy. Nem láttam négyzetben a meccsek végén és nem kellett hajnalig cikket írnom. De azért fura volt... 

Na de nemsokára kezdődik a rájátszás, így beállhatok ismét a megszokott helyemre az Arénában... Azért mégis ott az igazi...;)

Bizony, rég jártam errefelé. Illetve nem is olyan régen, csak maradandót alkotni nem volt időm. Persze, mondhatjátok most, hogy "mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen", és persze ez nyilván ez igaz is. Valamennyire. Tehát nem mentegetőzöm tovább, csak egyszerűen "idehányom" a gondolataimat.

A kavargó foszlányok közül nem egyszerű válogatni. Van min pörögni az agyamnak (mint mindig), csakhogy ez már súlyos. Szerintem többé le sem áll... Vagy egyszer csak kirobbantja magát a koponyámból, felszáll és elhagyja az addigi lakhelyét... Lehet, hogy egyszerűbb lenne nélküle. Néha biztosan.

Anyám szokta mondani, hogy nekünk nem adatott meg, hogy egyszerű legyen az életünk, az meg pláne, hogy az ölünkbe hulljanak a megoldások. Meg kell dolgozni mindenért, csak azt nem tudom, hogy érdemes-e annyit várni a megérdemelt jóra. Mert a rossz után kell jönnie valami felemelőnek, mint ahogy a szétszaggatott lélekre is adnia kellene annak a bizonyos sorsnak néha-néha sebtapaszt. De nem ad sűrűn. Vagy rossz méretűt választ. Bele lehet abba nőni, ez igaz. A kérdés csupán az, hogy bele akarunk-e. 

Fel kellene nőni - mondta ezt a minap egy velem egyidős barátom. Na igen. Nem ártana - így, túl a harmincon - felnőttként nézni végig ezt a furcsa, idétlen szereposztású filmet, ha már egyszer én vagyok a főszereplő. Mondjuk most inkább érzem magam statisztának benne. Úgy rohan minden körbe-körbe, hogy ehhez képest egy falusi búcsú lánchintájának a tempója bakfitty, s szerintem még Törőcsik Mari is sugárban tisztelné meg a nagyérdeműt... Csupán az a baj, hogy a kerengés hiábavaló, mert az előre nem visz; s lassan unalmas is a látvány. Hogy mennyire lassan, az megint egy másik kérdés.

Nem kell megijedni, mindenből van kiút. A hintáról leszállva talán még egy kicsit kacskaringós, de aztán kitisztul a kép, s majd haladok én is újra egyenesen.

A sors most keringőt írt elő. Pont. Akkor táncoljunk.

Tudjátok, nagyon fontosak vagytok. Mind. Talán ezt nem is kellene mondanom, de megteszem, mert szerintem ezt nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Sokszor tényleg csak ti vagytok a remény, a "fény az éjszakában", a mentsvár. Önálló, magát eltartani képes emberként élek, de mégis kell kapaszkodó. Anélkül nem megy, nem működik úgy semmi sem. 

Jól esik a bizalom, a szeretet, a féltés, az örömkönny, a fáradt napon odavetett "hé, ne szomorkodj"; s kellenek az érzelmes, szeretetteljes délutánok. Így van béke a lelkemben, tőletek, miattatok. Értetek. 

Ti, akik nap mint nap hiányoztok, minden mosolyotokkal ápoljátok elnyűtt lelkemet, s újraélesztitek minduntalan azt a szívet, ami itt bent dobog. Néha kicsit gyorsabban, néha alig érezhetően, hangulattól és lelki egyensúlytól függően. 

Köszönöm az óesztendőt, s azt meg különösen, hogy veletek kezdődhetett ez az eddig felemás új év. Bizton állíthatom, hogy ha rajtam múlik, lesz még sok ilyen közös programunk. Ott, ahol minden elkezdődött és talán máshova is elvezérel bennünket a jószerencse.

Életem harmincadik évét lassan betöltve is ezeknek a kapcsolatoknak élek, amelyek nemhogy nem kerülnek pénzbe, hanem lelkem bankjának szinte az egyetlen bevételei.

Köszönöm.

Augusztus közepe óta először léptem Vas megye székhelyének talajára. Már napokkal előtte nem aludtam, lázasan pakoltam (megjegyzem, hogy a bőröndömbe begyömöszölt ruhamennyiség fele kellett csupán:)) és vártam a percet, amikor begördülünk az autóbusz állomásra. Mint egy kisgyerek, aki nyaralásra készül. És tényleg, valami hasonlóra készültem. 

Két napot kivettem szabadság gyanánt (amióta ott dolgozom, ez volt az első szabadságom), s úgy döntöttem, hogy már jóval a pénteken esedékes NymE SEK Gólyabál előtt leutazom Szombathelyre. 

Gyakorlatilag titokban érkeztem, összesen 6 ember tudott róla, hogy megyek, így a többieknek meglepetésvendég voltam. Volt, akinek az arcára is fagyott minden gondolat, de erről majd később.

Első utam a suliba, azaz aClubba vezetett (milyen meglepő), ami kicsit designban változott ugyan, de ugyanaz a barátságos, megnyugtató légkör vett körül, mint mindig - mondhatni minden a megszokott módon zajlott. A pultban a kedvenc "őrültjeink" bontották a rendet, a főnökség kissé jeges mosollyal nyugtázta az általam gerjesztett "Deja vu-t", a barátok, haverok, ismerősök pedig ugyanazzal a hévvel jöttek oda hozzám, mint egy fél évvel ezelőtt. Otthonérzésem volt, ami az ott töltött néhány nap alatt csak rendre erősebb lett. Este természetesen belecsöppentem a szokásos szerdai egyetemi buliba is, de hát így kellett lennie! :)

Pillanatkép Bencével és Ákossal :)

Ottlétem alatt Hurtik Peti barátomék adtak nekem szállást, amit nagyon szépen köszönök nekik még egyszer! :) Így tehát, ha azt írom, hogy "hazamentem", akkor az azt jelenti, hogy hozzájuk - Sárához, Ákoshoz, Csegéhez és Petihez - haza! :)

A csütörtök délelőttöt Reginél töltöttem a boltban (Artifex Kézműves Bolt, a Savaria Hotel mellet), s mindenkinek csak ajánlani tudom azt a kis csodabirodalmat! :) Végre sokat beszélgethettünk, ami már nagyon hiányzott! :) A délutánt természetesen a klubban töltöttem: Ákossal találkoztam, mert utoljára nyáron futottam össze vele is. Ettünk egy pizzát, teáztunk, sokat beszélgettünk! :) Aztán kivételesen időben megérkezett cinkostársam, Bonyi, hogy átvigyen a Frei Caféba, ahol a Passenger-teamet készültünk meglepni. Azt hiszem, sikerült is! :) 

Nem is akaródzott nagyon elindulni. Csak még egy cigi, meg még egy, aztán búcsú. Kicsit nehezebb, mint általában. Atom barátom ugyanis Innsbruckban dolgozik mostantól néhány hónapig. Meglehetősen irigy is vagyok rá ezért. Remélem jól van, és hogy minden rendben lesz vele és a bátyjával odakinn! Borcsánknak és Aninak pedig innen küldök sok-sok erőt. Kitartás lányok, nemsokára Karácsony! :)

A pénteki nap már a Gólyabál körül forgott természetesen. Délután az MSH-ban segítettünk Toncsinak berendezkedni a helyszínen Dáviddal, aztán irány haza. Már a készülődés alatt a tetőfokára hágott a hangulat - akkor még alkoholos befolyásoltság nélkül! :) Utána persze elszabadult a pokol, ami nem is volt olyan kénköves és forró! :) Nagyon jól éreztem magam, mert szinte az összes barátom, ismerősöm, haverom ott volt! Na meg olyanok is, akiknek lefagyott a vigyor az arcáról. De erről majd később ugye.

Toncsinak és a többi benne dolgozónak gratulálok a szervezéshez, szép munkát végeztek! Íme egy kis összefoglaló:

 
Szombaton már gyakorlatilag hulla voltam. :) Nem panaszkodás, mert hát ezért mentem, de azért...:) Délután női futsal-meccset néztünk a suliban (vicces volt), aztán klubboltunk egyet (persze aznap nem az utolsó alkalommal voltam lent...;)). Az otthon véghezvitt gyors renoválás után a koleszba mentem - Regihez, Zsófihoz és Rolihoz - trécselni egyet, aztán irány a klub. Valamikor hajnalban keveredtem haza, némi keserédes szájízzel. Hiszen bármennyire is jól éreztem magam odalent, holnap már utazom vissza a fővárosba. Abba a fővárosba, amit Szombathely egyetlen szavára elhagynék, újra.

Drága lánykáimmal :)

A bejegyzés további része - a félreértések elkerülése végett - a szerző által eltávolítva!

Gondolom mindenkinek van egy kedvenc helye a világban. Kell is, hogy legyen, hiszen a mindennapi monotonitást -szerintem - kizárólag úgy lehet elviselni, ha van egy motiváló tényező, ami - mint egy célszalag - lebeg előttünk. Nekem ilyen az, hogy Húsvétkor végre ismét eljussak Lengyelországba.

Krakkó. A VÁROS. Csupa nagy betűvel. Sok érzés két szóba tömörítve: plátói szerelem.

Igen, reménytelenül bele vagyok zúgva a Visztula partján fekvő varázslatos településbe!Többször jártam már ott, de sohasem elég belőle. Neki én csak egy vagyok a sokból, de nem érdekel.

Ott állni a Rynek-en, s egy széles mosollyal az arcomon beszippantani a hűs levegőt, beszélgetés közben meginni egy bögre forró csokit Zolival vagy felsétálni a várba nekem maga a boldogság! 

Három éve már, hogy nem róhattam utcáit... Meglehetősen keserves volt ez az időszak nélküle, de most újra felragyog a remény csillaga, s engedi szövögetni szépséges álmaimat. Tavasszal. Már csak néhány hónap, s ismét átölelhetem. Mert ott lesz, s én is. De félek: mi van, ha már nem úgy lesz, mint rég volt?! Akkor történik majd minden másképp, de úgyis épp olyan jó lesz! Nekem biztosan! Csak már legyen!

Nem tudom, hogy képes leszek-e kivárni. A szervezés majd ideig-óráig biztosan leköti a figyelmemet, de kétlem, hogy nem kattanok be teljesen ahogy közeleg az idő. :) Gyertek velem, ha van kedvetek, s ismerjétek meg Őt! Azt, aki egyetlen pillanat alatt elvette az eszem...:)

Sok dolog van, ami nem tetszik abban a nagy, csillogó-villogó országban (több mindent el is ítélek), amelynek persze a belseje inkább rohad, mint fénylik, de egy biztos: az egyetemeik és az azokon zajló sportélet nem hiába közismertek. Más a rendszer - mondhatnánk mi, európai (és főleg magyarországi) népek, de nem feltétlenül csak ez a különbség. 

Ha csak a különböző csapataik körüli felhajtást nézzük, bizony elszégyellhetjük magunkat. Évről évre, Olimpiáról Olimpiára ontja magából az USA a tehetségesebbnél tehetségesebb gyerekeket (lehet miből válogatni nyilván...), akik nagyrészt egyetemisták, s a legjobb edzői stáb tudatosan készíti fel őket az utolsó szempillarebbenésre is. Ez a dolguk, mondhatnánk.

(És hol is vannak a mi edzőink?! Jó része épp valamelyik amerikai egyetemen. Ja, és például hol edz több úszónk is?! Ugyanott... Mert ott megvannak a feltételek.)

Persze, szajkózhatjuk folyamatosan azt is, hogy a csodaruháknak és a fél gyógyszertárnyi doppingnak köszönhetően lesznek azokká akikké, de mégiscsak a nyakukban maradnak az érmek és ugyanúgy ott vannak az élvonalban. Általában az elsők között, mert náluk nem divat nem nyerni és bef*sni a döntő pillanatban. Az csak nálunk "népbetegség". Ott csak nagy ritkán remeg be a kéz, láb vagy egyéb más testrész, mert az nem elfogadott. Talán droidoknak is titulálhatnánk őket, de van-e jogunk ehhez egyáltalán?! Mindaddig, amíg irigységből mondanánk ezt, addig nincs. 

Sajnálhatjuk Cseh Lacit, aki "örök második" Michael Phelbs mögött, vagy nézhetjük ámulva az amerikai kosárlabda válogatottat (pl. Kobe Bryanttal a főszerepben), aminek a tagjai egyedül lealáznák a Falco-t vagy a Körmendet is. Vagy mindkettőt egyszerre.

A lényeg az, hogy észhez kellene térni... Sürgősen...

De hogy visszatérjek az eredetileg posztolni vágyottakhoz...

Létezik abban a hatalmas csodaországban egy város, Ohio a neve. Egyetemükön - mint mindenhol arrafelé - rengetegen edzenek, s küzdenek Alma Materük színeiben hétről hétre. (Itt jegyezném meg, hogy a magyar egyetemi bajnokságokról sem ártana lelapátolni a méteres por- és salakanyag-réteget...)

Ezen csapatok köré természetesen buzdítósereg is szerveződött már elég régen, amik nem ide-oda ugrabugráló lánykákból állnak (mint például az MKB Veszprém arénájában vonagló, a ritmusérzéket maximum hírből ismerő, 15 éves kislányok), hanem hatalmas zenekarból és (nem mellékesen) tornászokból összeválogatott Cheerleader-teamből.

Ez a felállás Amerikában nyilván nem számít egyedinek, mert az a csapat nem is csapat, aminek nincs ilyen "háttérszolgálata", de mi csak néznénk adott esetben, ha meghallanánk/látnánk őket élőben! (Ó, Istenem, bárcsak láthatnék egyszer a helyszínen egy amerikai focimeccset...)

Az Ohio University zenekara nem mondható éppen vaskalaposnak vagy tradicionálisnak. Sőt! A legfelkapottabb slágereket is feldolgozza a menetelő banda, amelynek története 1924-ig nyúlik vissza, s nyilván valóan nem hiába zsebeltek be az elmúlt időben több díjat is. Ahogy a cheerleader-csapatoknak, úgy a zenekaroknak is évente megrendezik az országos bajnokságot, amelyet az ohio-i team már többször meg is nyert, ami (valljuk be) nem is csoda!  

Egy kis ízelítő:

Jól csinálják, amit csinálnak, ez egyszer biztos. (Nálunk miért nem lehet ilyet?! Konganak a csarnokok meccs idején az egyetemeken...)

Most, hogy kimérgelődtem magam - noha tudom, hogy sosem ér el a megfelelő fülekhez a mondanivalóm egy része - kicsit lehiggadtam. És nézek még néhány hasonló videót...:) És tervezgetem az utamat Ohio-ba... Valaki csatlakozna esetleg? :)

Nem, nem rólam és egy barátomról van szó. Persze nem mondom, hogy nem esett meg ilyesmi velem is, de ez most nem rólam szól a sztori. :)

Betegeskedem - remélem már csak ma vagyok ágyhoz kötve - és ezalatt több filmet is megnéztem (nyilván). Tegnap estére a Barátság extrákkal című romantikus vígjátékot választottam, Justin Timberlake-kel és Mila Kunis-szal a főszerepben. Attól függetlenül, hogy ez a film történetre tipikus csajfilm és abból is a langyosabb kategóriából, jól mulattam rajta.

Nem tagadtam sosem, hogy kedvelem Justint és jó énekesnek/táncosnak tartom, de azt eléggé kétkedve fogadtam anno, hogy színészi pályafutásba kezd. Skatulyázni nem szép dolog, belátom, de hát azért ő mégiscsak az egykori 'N Sync (Bori kedvéért: Bye, bye, bye :D :P) tagja volt. Az igazság az, hogy a mozi 10. perce után már nem az énekest láttam, hanem az általa alakított Dylan dolgain nevettem jókat.

Az ukrán származású Mila Kunis meglehetősen jó választás volt a női főszerepre. Még női szemmel is gyönyörű, s így nem csak mi, lányok vagyunk vizuálisan helyretéve Justin által, hanem a pasik is. 

Szóval könnyed esti szórakozás, 18-as karikával, mert szex akad benne bőven...:)

Állítólag szeptember 22-én mutatják be...:O :D Érdekes...:D

Trailer:

Rég vitt rá a lélek az írásra, de ma úgy gondoltam, hogy jelet adok magamról. Hátha valakit érdekel sorsom alakulása.

Szeptember 13-a óta hivatalosan is a Gyermekház Alapítványi Általános Iskola tanereje vagyok. 5-6. osztályt kaptam a kezem közé, akiknek remélhetőleg sikerül némi tudást a fejükbe pumpálni.

Az albérletünk lassacskán alakul, már csak egyetlen zavaró tényezőt kellene kiiktatni… Lassan meglesz az is, haladunk vele. Mint mindennel. Olyan fura ezt kimondani... Halad az útján minden. Nem olyan tempóban, mint amihez szoktam, de ez van, majd lesz jobb is. Megszokom, és nem szököm meg; nem vagyok olyan.

Szeretek itt lenni. Reméltem, hogy így lesz, de nem mertem hinni sem, hogy ilyen hamar. Hiányzik Szombathely, de most jó itt. Észrevétlenül belopózott az állandóság az életembe. Furcsa. Nagyon furcsa. De jó.

És egy kis plusz feltöltő erő: az unokaöcsém. Napról napra szebb, okosabb, elbűvölőbb és huncutabb! Tegnap délután a Károlyi Parkban voltunk vele. Jöjjön néhány kép!

...süvít, lassan meg is süketülök tőle. De süvítsen csak, akár kapjon fel egy orkán, csak olyan helyre tegyen le, ahol fel tudom építeni a saját életemet. Nem másét, a sajátomat. Persze a barátaimat hozhatja velem egész nyugodtan, már ha ők is beleegyeznek. 

Nagy döntést hoztam (hoztunk), s sokan mondják, hogy bátor vagyok, amiért ekkorát lépek. De hát ilyen hosszú lábakkal mekkorát is lehetne??? :)

Most már nem keserít el az elválás tudata, mert tudom, hogy lesz hova - van kikhez - visszamenni kicsit. 

Vissza. Menni. Elmenni. Költözni. Újraépíteni. Stabilra építeni. Megemészteni, vagy megrágni és kiköpni. Valamelyik, vagy valamennyi.

Csalódtam sokat, de megtanultam belőle mindig az adott leckét. Nem rettegve nézek a jövőbe, mert akkor akár visszakozhatnék is. Nem szabad. Mindig előre kell menni, de néhány szálat nem szabad elvágni. Azok a léleknek kellenek. 

Meg építeni is kell újabbakat, s talán egyszer majd szembe jön az utcán az, akinek szembe kell.