Egy kedves szó, egy ölelés, egy mosoly. Csupán ennyi elég egy jó naphoz. Mert felmelegít, szinte felöltözteti a mezítelen lelket, jó meleg ruhába, hogy ne fázzon. Na meg hogy kinézzen valahogy. Mert ugye a mai világban az a legfontosabb. A látszat, amit én annyira utálok. 

De mi van, ha nincs semmi, amit magára ölthetne az a lélek? Csupaszon lebeg majd tovább az éterben? Céltalanul? Egyedül? És ha szétszakad? Akkor mi lesz? Ki segít majd rajta?

Teljesen mindegy, hogy hányszor gyalogoltak vagy gázoltak át a lelkeden, marad belőle még tépkedni való. Mert mindent - akármilyen pici is - lehet még kisebbre darabolni. Nehezen és nagyon fájdalmasan, de lehet. És meg is teszik.

Hiába töltöm fel magam és ragasztgatom össze a darabokat, mire a végére érek, mindig jön valaki, ami ugyanúgy tönkreteszi, ha nem jobban. A nagy szakadásora nem elég a cellux, arra valami bitangerős kell...

Vajon van olyan a földön egyáltalán? Biztosan....Csak még nem találtam meg....

(Photo by Kirsty Mitchell)