Magyarkeszi. Ez az a hely, ahol felnőttem, ahol szinte mindenkit ismerek és ahova - ha néha túl kevés időre is - hazatérek pihenni. Ez az 1300 fős település, amely a Gemenc-dombság végében keletkezett valamikor nagyon régen.

Rengeteg emléket idéznek elém az utcák, a terek, a kis zugok. Itt tanultam meg (az alsó iskola pályáján) biciklizni, majd néhány évvel később - ugyanannak a kerékpárnak a segítségével - a Pajta-hegy alatt csúsztam be egy autó alá. Ide jártam óvodába és iskolába, s ennek a falunak a határát jártam be a szünetekben a barátaimmal. Itt él a családom a mai napig, akik ugyanazzal a lelkesedéssel fogadják életem kanyarjait, hegyeit és lejtőit mint eleinte, s várnak vissza - még ha csak látogatóba is. 

Persze, van/volt/lesz olyan, amikor rossz érzéssel jövök-megyek a világok határain, de az nem most van.

Most éppen a tradicionális Falunapokra készülünk, sürög-forog a falu apraja-nagyja (élen jóanyámmal, akit szinte nem is látunk nap közben). Lesz itt minden - hisz kenyér meg cirkusz kell a népnek (persze jó értelemben), s mi ismét ott leszünk! Tavaly sajnos kihagytam, de idén a családdal és a barátokkal (és kiemelten Bogi barátnőmmel :)) ismét együtt "ünnepeljük" a falunkat! 

Remélhetőleg az életem jelenlegi bizonytalansága lassan-lassan odébbáll, s akkor majd csak hasonló pozitív érzetű bejegyzéseket olvashattok itt. Szeretném. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.