Egy sörre indulunk. Vagy majd valami lesz, mondja az óriásgyerek, aki békésen cammog mellettem. Egy pincében van a söröző… A második lépcső után mondja, hogy inkább ne menjünk le. Érthető, hiszen egy pincéből származnak az utolsó emlékei. Így hát kiülünk a kerthelységbe. Lágy, nyári szellő fújdogál, mi pedig ülünk a sörünk mellett és beszélgetünk. A lába folyamatosan jár, néha a bokámat, a sípcsontomat, néha pedig az asztalt rugdossa, de mindannyiszor bocsánatot kér… Pedig nem bánt… Örülök, hogy látom; mint amikor egy rég nem látott baráttal találkozom. Pedig nemrég ültünk ugyanazon a helyen.

Sok mindent kérdezek és ő készséggel válaszol, pedig nem muszáj neki. Néha nem magyarul beszél, akkor értetlenül nézek. Nevet és nyelvet vált. Kérdezem a menyasszonyáról, szüleiről, testvéreiről és persze a “többiekről”… Elmond mindent, és a szüleiről beszélve könnyek csorognak az arcán. Zsebkendőt adok neki. 

Markoról beszél, mondja, hogy nála is volt már; beszéltek és elmagyarázott neki mindent. Kérte, hogy ne menjen el a csapatból. Csak fél, hogy nem hiszi el a barátja, hogy nem egy szimpla álom volt az ott, akkor. Mindig ott van velük a pályán -legyen az bárhol a világon - és azon kívül is. Néhány srác érzi is. Kell, hogy segítsen, ahogy régen, amikor még teljesen velük volt. Minden összecsapás őt is fárasztja. De ott van és lesz örökké.

Bántja, hogy Zarko és Pesic rossz állapotban van, s azt mondja, hogy futniuk kellett volna. Őt már nem menthették meg, mentették volna saját magukat inkább. Barátok, bajtársak. Mi a különbség? Talán semmi sem. Meg fognak gyógyulni, garantálja. S ha ő azt mondja, hát én elhiszem neki. 

Kérdezem arról a hajnalról, de közli, hogy lehet, hogy én többet tudok, mert egy perc alatt történt minden. Nem fájt, csak hideg volt. És sötétedett a kép… Látta a menyasszonyát sírni, és ez volt a leggyötrőbb, mert fájdalom az nem volt. Meg a Fecire emlékszik, hogy hívja vissza… Menne, de nem tud, mert valami húzza felfelé.

Mindent lát úgy, mint egy kívülálló. Mindent hall is. Csak őt nem látják. Azt mondja, hogy az érintés hiányzik neki a legjobban, és hogy azt csak az álmainkban kaphatja meg.

Kérdezem, hogy miért én… Nem voltunk a szó szoros értelmében vett jóbarátok… Nem ismertük egymást évtizedek óta... Azt mondja, hogy minden érte szóló jó szót érez, és így jött el hozzám is… 

Nézem az arcát… Nem látszik rajta semmi. Az örökös vidámsága és a mosolya ül ki rá, más nem. Azt mondja, neki már semmi nem fáj fizikailag, csak a lelkét marja a kín, már ha ez lehetséges.

Végigcsorog egy könnycsepp az arcomon. Szinte szigorúan rám néz és azt mondja, hogy nem szabad… Mert ő velünk van, csak ritkábban látni. Átnyúl az asztalon – ami valljuk be, neki nem okoz nehézséget – és megszorítja a kezem….

Kéri, hogy mondjam el a fiúknak, hogy nem álmodtak a minap: ő volt az, ő volt ott, még ha hihetetlen is; és meséljem el nekik, amit ő nekem, ha legközelebb találkozunk. Megígérem neki, s ebben a pillanatban ébredek… Az asztalomnál… Ülve… Az arcomon még ott a könnycsepp, és még hallom a hangját: “Jövök még…”

Hajnali 5 óra van, de nem tudok visszaaludni. Érzem jellegzetes parfümjének illatát és furcsa érzés kerít hatalmába. Már nem fájnak annyira a dolgok. Pedig van, ami fájjon. És mosolyogva iszom meg ezután minden korsó sört…

Még mindig nem hiszem el, ami történt! Isten Veled, Marian! :(