Szimpla hétköznap van. Jó kedvvel vonulok át - bár kissé sietősen, mert elaludtam - az egyetemre. Nem szeretem ezt a napot, mert nem szeretem az e napra kiírt órákat; de muszáj járni rájuk. Minden héten újult erővel fogok hozzá a rajzoláshoz, és minden alkalommal új reménnyel állok a tanerőhöz is. Hátha ma jobb lesz... Hátha mára szorul belé egy kis pedagógiai érzék... Hátha ma ember lesz végre... De nem. Ma sem, és megint rajtam csattan.

A sorozatos szurkálódások nálam is tetőznek néha, és élesebben válaszolok vissza a vállam fölött, hátra sem nézve... Erre jön a válasz:

"- Ezzel a stílussal nem leszünk jóban!"

"- Változtasson a viselkedésén, különben..."

Különben mi? Már fenyegetőzünk is? (Mint az oviban a "megmondalak apukámnak effekt). Esetleg nem írja alá az indexemet? Érdekes lenne, ha csupán egyetlen óráról hiányoztam... Vagy megbuktat? Mire fel?

Lassan kezd elegem lenni az arcból! És azt sem értem igazán, hogy miért csinál az ember olyat, amihez lövése sincs... A suszter maradjon a kaptafánál, a "festő" meg a palettájánál... Mert attól, hogy valaki a képzőn végzett, még tanítani nem feltétlenül tud! Sőt!

Az biztos, hogy a motiváció és a következetesség szavak nem szerepelnek a szótárában! Félelmetes! Tartsak neki pedagógiából gyorstalpaló tanfolyamot?!

Neki, valamint a "munkásságának" köszönhgetően minden rajz óra után elgondolkodom rajta, hogy valamelyikünk nincs jó helyen!

Persze nyilván vannak olyan társaim is, akik vélemény nélkül ülnek az órákon; de én nem fogok! Még ha ez másodszori tantárgyfelvételhez is vezet...

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.