Október 24-én történt, hogy otthon, a helyi templomban sok rokon szeme láttára lelöttyintették drága unokaöcsém fejét szentelt vízzel... Kivételesen jól bírta a kis törpe, mindenki nagy meglepetésére. Aztán utána jött, ami ilyenkor szokott: roskadozó asztalok, teli üvegek = minden, ami szemnek s szájnak kedves... Meg persze a bájvigyor, ami ugye nekem nem megy... Meg azt hiszem, Zsóéknak sem... Szegény baba meg még nem tehet ellene semmit. Vadidegenek kapkodják ki egymás kezéből és gagyarászva grimaszolnak neki, hogy nevessen. És ő nevet, mert rendes gyerek; vagy mert egy hasonló gondolat suhan át a fején: "Azta, milyen durva lesz ennyi félnótás között felnőni!" Keresztanyja bejátsza a féltékenyt, mert most nem csak az ő kezében van a pici; amit én azonnal lereagálok egy kisebb monológgal, amitől majdnem sírva fakad. Sajnálom, én voltam az 1. számú jelölt... Na de mindegy.

Ilyen rövidre fogom ma, mert a számítógép mögött ülés nem a legjobb pozíció tele hassal...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.